Montenegró nagyon szép. A Kotori-öböl még inkább. Kristálytiszta víz, szemet gyönyörködtető panoráma, kedves emberek, finom ételek és végtelen nyugalom.

No, de az oda-visszaút... Amúgy is elég messze, és elég fáradtságos, de most valahogy az égiek vigyorogva lökték utunkba az újabb és újabb akadályokat. Az utazás előtti nap hajnali utazást tervezve este elhoztuk a garázsból a kocsit. Mármint, hogy szinte szó szerint elhoztuk, kvázi ölben, tudniillik, Miss Vörös Kancának nem akaródzott indulni. Csak betolásra. Ó, gondolnátok, kis menet után már frankó és indul, csak lemerült az aksi. Hát, nem. Némi nagykörúti tologatás után este 9-kor felvertük béketűrő autószerelőnket és bejelentkeztünk másnap reggelre. Kiderült, Kicsikében az aksi annyira megpusztult, hogy menet közben sem tölt, cserére szorul. Hát, ez semmi, aprócska akadály, végülis 6 órás késéssel délben el tudtunk indulni, éjfélre ott leszünk, jó az. Az útközbeni meleg, a dugók, a Dubrovnik utáni autópályamentes fontolva haladás a sötét szerpentineken a hosszúfénnyel támadó szembejövők kerülgetésével remek volt.

Ottlétünk 2 napja nagyon jó volt, azt kell mondjam utólag, megérte a tortúrát.

Hétfőn reggel aztán nagy sóhajjal hazaindultunk, mintha éreztük volna, mi vár ránk. A Herceg Novihoz közeli határátkelőhöz várakozó, térkép szerint 2,5 km-es kocsisort látva heves hátraarccal beütöttük abba a rohadványos, szemét GPS-be a legközelebbi montenegrói-hercegovinai határátkelőt. Hiba volt... Elvitt minket – levágandó az utat - a Herceg Novi felé menő aszfaltút helyett meredek, először földes, majd aprókavicsos kecskeösvényeken, ahol meglepő módon egy-egy ház is felbukkant, ami előtt autók parkoltak.

Advertisement

No, ha ők fel tudtak ide jönni, mi is végigcsináljuk. Amikor vissza akartunk fordulni, már nem lehetett, egysávos, kétoldalt 30-40 cm mély vízmosás, oldalút sehol, egyenes szakasz alig. Itt már menni kell, nincs mese. Egy lejtőn felfelé azonban öklömnyi köves szakasz jött, amin az 1.3-as motor megakadt, ez már sok volt neki. Hiába erőlködött, nem ment tovább. Előre nem megy, hátrafelé gurulni életveszély, leállni, fékpedált elengedni esélytelen, ide a kézifék egyedül kevésnek tűnik, egy pillanat alatt kiugrottam, de kínzás hatására sem árulom el, hány kilóval csökkentettem ezzel az össztömeget. De ez még mindig kevés volt, így - és itt rém büszke vagyok magamra - megtoltam az 1,4 tonnás kocsit az öklömnyi köveken felfelé. A Kanca fogást kapott, megugrott, beterítve engem kőzáporral, porral és kilőtt a lejtőn felfelé. Gáspár bevárt volna, de üvöltöttem, hogy menjen csak, menjen, fel a tetejéig, majd ott visszaszállok. Meg így legalább csak a montenegrói fauna indult gyors hervadásnak a fennhangon kiszakadó vaskos káromkodásaim nyomán, a zuram nem szeretett ki belőlem, mert nem hallotta a sötét oldalamat. A Navigon harmadszorra játszotta el ezt velünk egy szlovéniai és egy kárpátaljai fiaskó után, úgyhogy ezentúl Szovjetunió és Jugoszlávia 1985-ös kiadású autósatlaszát használom…

Advertisement

Mikor már viszonylag egyenes aszfaltra értünk és én is leápoltam a megpörgő hátsó kerék által a sípcsontomra felvert öklömnyi kövek nyomát és felköhögtem a letüdőzött 2 marék fehér kőport, a sors ezúttal egy termetes darázs képében beverte magát az ablakon, be Gáspár inge alá és azzal a lendülettel szúrt is, majd szabadulásakor hátrahagyta a fullánkjával a potroha egy részét is, de ezt akkor én még nem láttam, mikor agyonvertem a műszerfalon. Csak Gáspár panasza nyomán kukkoltam be az ingébe és láttam a félalmányira dagadt, vizenyős, vörös jobb vállát. Megállni nem volt esély a dupla záróvonalos szűk hegyi szerpentinen, majd mikor igen, akkor elsősegély doboz, darázsalkatrész eltávolít, vizenyőt a méreggel valamennyire kinyom, fertőtlenít, továbbindul. Mostarban kicsit szusszantunk, megnéztük az óvárost, nagyon hangulatos volt.

A Neretva völgyébe érve már rezignáltan vettük tudomásul a 28 fokról 11-re eső hőmérsékletet, a függönyként zuhogó esőt és békésen úsztunk 60-70 km/h-s sebességgel az utakon hömpölygő vízen, helyenként az alacsony felhők miatt néhány méteres látótávolságban.

Advertisement

Az udvari határátkelőn pöszmögő magyar határőröket már nem felindulásból, hanem teljesen higgadtan akartam felképelni, mert 7,5 év záhonyi gyakorlat után tudom, hogy még ott sem tart 3 autó átengedése 1 óra hosszát, vagy csak nagyon ritkán. Itt helyet cseréltünk, és az M6-os autópályán Mohács és Budapest között már én vezettem, mentem is, mint a mérgezett egér. Választanunk kellett, hogy Gáspár vezessen, aki addigra igen elfáradt, vagy én, aki csak kicsit álmos voltam. Maradtam én, mert van egy remek módszerem: hangos éneklés közben nem vagyok álmos. Így gond nélkül jöttem 140-el végig a távot, mindössze 4 kamiont kellett leelőznöm útközben, egyébként teljesen üres volt a pálya. Most ugyan kicsit fáj a torkom több, mint 2 óra folyamatos, masszív énekléstől, nem vagyok én Madonna, de 15 óra autóút után éjjel fél 1-re a ház elé értünk. Nem sokkal azután, hogy az autópályán Érd magasságában a két autópálya menetirányt elválasztó sövényből kiugrott a kocsi elé a belső sávban Bambi, akit mikor megláttam, egy századmásodperc alatt villant át az agyamon KRESZ-oktatóm tanítása, hogy 140-nél nem vészfékezünk, hacsak nem emberről van szó, és 140-nél nem kapjuk el a kormányt, mert felcsattanunk a szalagkorlátra. Így egy elegáns S-kanyart bemutatva ki a külső sávba, majd vissza a belsőbe, ezzel elértem, hogy csak a kocsi orrának bal első sarkával és oldalával dobtam meg szerencsétlent. Egy 4x1 centis sávban hagyott némi világosbarna szőrt az orr bal oldalán és egy pingponglabda átmérőjű horpadást. Csak remélni tudom, hogy nem pusztult el, és csak sérüléssel megúszta. Mindenesetre én megsirattam szegénykémet, sosem ütöttem el még semmit. Szóval röviden: Montenegró remek hely, menjetek!